Bevezetés
Történetesen az új év első prédikációját tartom idén, de ezúttal nem a jószándékról szeretnék általánosságban beszélni, mint legutóbb. Ehelyett a "tanítványság" témájáról szeretnék veletek együtt elmélkedni, ami nem is baj, ha előre tekintünk a következő évre. Talán egy ilyen elmélkedés a megfelelő elhatározásokhoz vezet.
A Lukács 9, 57-62-ből szeretnék felolvasni (NGÜ).
Úgy vélem, hogy a legtöbb ember ismeri ezt a szöveget, de azt is hiszem, hogy különböző problémák vannak a megértésével kapcsolatban.
Három találkozásunk van itt, amit most szeretnék veletek együtt megvizsgálni.
Az Emberfiának nincs helye
Mit gondolunk, amikor ezt a kijelentést halljuk ettől az embertől?
"Követni foglak, bárhová is mész".
Ez azt jelenti: "Feltétel nélkül követni akarom Jézust".
Mit gondolunk, amikor ma valaki ilyet mond?
Talán az is, hogy ez az ember akkor azt is mondja, hogy úgy látja, hogy Jézus a mi gyülekezetünkbe hívta magát, és itt akar részt venni.
Ilyenkor azt gondoljuk, hogy "Juhé, 6 megfelelő ember a gyülekezetünkbe", vagy inkább szkeptikusabbak vagyunk, és titokban azt gondoljuk, hogy "meglátjuk, mi lesz"?
Be kell vallanom, én inkább szkeptikus vagyok. Nemcsak azért, mert életem során sok nagy szavakat hallottam, amelyek végül nem vezettek eredményre, hanem azért is, mert én magam is produkáltam már itt-ott forró levegőt.
Végső soron a lelkesedés és a szkepticizmus közötti középút lesz a helyes.
Objektíven szólva, Jézus nem mond semmit sem pozitívan, sem negatívan erről az emberről. Ez bizonyára nem egy szokványos válasz, de Jézusnak megvolt és megvan a képessége, hogy átlásson az embereken. Látja az embereket mozgató indítékokat és azt, hogy mi foglalkoztatja őket.
És nem akarja, hogy az emberek könnyelműen azt mondják: "Jee, Jézust követem", amikor ezt nem gondolják komolyan.
Jézus ezt így fejezi ki a Lukács 14:27-30-ban (Újszövetség):
Így van ez: ha azt mondod mindenkinek, akit ismersz, hogy "most már én is Jézust követem", majd néhány hét után eldobod, akkor mindenhol hülyét csinálsz magadból, és Jézus ettől is meg akar védeni minket.
Jézus számára az a legfontosabb, hogy őszinte követője legyél. Amikor még a földön járt, sok követője volt abban az értelemben, hogy időnként sokan utaztak vele.
Gyakran eljutottunk oda, hogy Jézus olyan dolgokat mondott, amit a "követői" nem akartak hallani. Az egyik ilyen helyzetet a János evangéliuma 16. fejezetében írja le, és a 65+66. versekben végződik:
Jézus ezt elfogadja. A hitelesség fontosabb számára, mint a számok.
Jézus követésének akkor is, mint most, következményei vannak, és ennek az embernek itt nyilvánvalóan fontos volt, hogy Jézusnak a földet kellett járnia. Mindenkinek megvan a maga otthona, kivéve Jézust.
De erre később szeretnék visszatérni.
Egyelőre térjünk át a következő találkozásra:
A halottak és halottaik
Ezen sokat kellett gondolkodnom.
Nem mehet el az apja temetésére?
Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek gondjai voltak ezzel a szöveggel, mert különböző magyarázatokat hallottam.
Az egyik magyarázat az volt, hogy az apa még nem halt meg, de a férfi otthon akart maradni, amíg az apja meg nem hal.
Egy másik magyarázat, amit hallottam, az volt, hogy a temetésről egy nem hívő is gondoskodhat, és a hívőnek elsősorban a fontos dolgokra kell koncentrálnia, mint például Isten országának hirdetése.
És mindkét lehetséges magyarázat oda vezet, hogy a megszólítottnak nem a temetéssel kell foglalkoznia, hanem el kell mennie Isten országát hirdetni.
Én úgy gondolom, hogy a magyarázat sokkal egyszerűbb.
Jézus nem azt mondja, hogy ne menjen el a temetésre.
A megszólított személy azt kéri: "Engedj el", és Jézus azt mondja: "Menj".
Nemrégiben egy szomszédom temetésén voltam, és az azt követő temetési fogadáson anyósommal egy asztalnál ültünk a szomszéd barátaival. Beszélgettünk erről-arról, és egy kicsit érintettük a halál és az élet értelmének témáját is. Előfordulhat, hogy az ember egy temetési vacsorán a halálról beszélget, nem igaz?
Az anyósom megpróbált Jézusra rámutatni a beszélgetésben. Bosszús voltam, mert azt hiszem, még soha nem beszéltem az evangéliumról virrasztáson.
Utána egy darabig gondolkodtam ezen a helyzeten, és amikor ezt a két igeverset olvastam, eszembe jutott ez a virrasztás. Azt hiszem, inkább úgy viselkedtem, mint az egyik halott, aki egy másik halottat a földbe tett.
"Ti pedig menjetek és hirdessétek Isten országának üzenetét", ez lett volna a küldetésem. Persze mindig meg kell nézni, hogy az adott helyzetbe hogyan illik bele, és hogy kivel ülsz egy asztalnál, de az alapszabály ez: "Ti pedig menjetek és hirdessétek Isten országának üzenetét".
Nem hiszem, hogy az akkori temetések alapvetően különböztek volna a maiaktól.
Persze, nem volt ez a díszes temetési morzsatorta, de volt és van gyász, értetlenség, az elválás fájdalma, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, talán megkönnyebbülés is, ha egy hosszú betegség után jött a halál, és a kérdés, hogy mi lesz a halál után, bizonyára mindig jelen volt és van.
A tanítványság nem feltétlenül azt jelenti, hogy egy bizonyos helyen vagyunk, ahol a földi Jézus volt, hanem: "Ti pedig menjetek és hirdessétek Isten országának üzenetét".
Akkor a férfi menjen és gondoskodjon az apja temetéséről, de ha lehet, mutasson Jézusra.
Földi kötelességeink alól a tanítványsággal nem tudunk kibújni, de ahol teljesítenünk kell őket, ott Jézus Krisztusra mutathatunk.
Térjünk át a harmadik személyre:
Visszatekintve?
Szeretnék erről egy vicces történetet elmesélni nektek.
Egyszer valamilyen keresztény rendezvényen voltam, keresztény esküvőn vagy tanfolyamon, már nem emlékszem.
Hazafelé menet egy lány elvitt, és elmondta, hogy ő egy angol bibliaiskolába járt.
Ott kellett tartania egy bemutatkozó beszédet, ahol a hivatásáról beszélt, és ezt a bizonyos szöveget választotta.
És amikor felolvasta, egy ponton hibázott:
Jézus így válaszolt: "Senki sem alkalmas Isten országában való szolgálatra, aki kezét a dugóhoz (szántás helyett) teszi, és hátranéz.
A plough angolul "szántót" jelent (ejtsd: "plau"), de a "ploug"-ot úgy írják, és ő "plag"-ként ejtette ki, amikor felolvasta, ami dugót jelent, pl. villásdugót.
Azt mondta, hogy a terem felbőgött a nevetéstől, és nem tudta, miért.
"Aki a dugóra teszi a kezét és visszanéz, az nem alkalmas Isten országára".
De most vegyük komolyan ezt a szöveget.
Első pillantásra ez a szöveg úgy hangzik, mintha Jézus azt akarná, hogy a férfi szó nélkül hagyja el a családját az éjszaka közepén.
De Jézus nem ezt mondja itt.
A kép, amit itt használ, azt hiszem, mindenki számára világos: ha az ember egy ekét vezet, és aztán hátranéz, nem tud a pályán maradni, és valahol szánt.
Emlékszem, amikor még mopeden ültem: Nem volt visszapillantó tükör a mopeden, és ha hátranéztem balra, nagyon nehéz volt egyenesen előre hajtanom. Általában kissé balra húzódtam.
Úgy tűnik, hogy a sávban tartás fontos Isten országában.
Egyrészt ez alapvetően igaz: egy olyan sávban élsz, amelynek a vége a Jézus Krisztussal való végleges egyesülésed, tehát úgy élsz, hogy a tekintetedet Jézusra szegezed. Lehetnek dombok, kövek vagy más akadályok az úton, de ha szemed Jézuson tartod, akkor tovább tudsz menni.
Természetesen az úton tartás vonatkozik egy konkrét szolgálatra is, amelyet elvállaltál.
A férfi Jézussal akart továbbmenni, és hátrahagyni a családját. Nem tudjuk, hogy a feleségét és a gyermekét vagy a szüleit akarta-e hátrahagyni, és nem akarom megítélni, hogy valahogy el akart-e menekülni a kötelességei elől. Úgy gondolom, hogy most már valóban Jézussal akart járni, tanulni tőle, mint mesterétől, és ezt tekintette élete következő szakaszának.
Összehasonlíthatnánk ezt például a maival, amikor valaki el akarja hagyni a családját egy évre, hogy bibliaiskolába járjon. Ha a rokonok anyagi ellátása biztosított, és ők ebbe beleegyeznek, akkor nincs ezzel semmi baj.
Miért mondja ezt neki Jézus?
El akar búcsúzni, de vajon ez a búcsú valóban búcsú az otthontól, vagy mindig szomorúan fog visszanézni, hogy elment?
Ha elmész, akkor el kell menned, és az utána következő életet nem szabad, hogy a hiány fájdalma jellemezze, mert akkor visszatekintesz, és nem tudsz a szolgálatodban a pályán maradni.
Még ha a búcsú talán időben korlátozott is, akkor is búcsúnak kell lennie.
Ezzel párhuzamos szöveget találunk az 1Királyok 19. könyvében.
Illés kijelöl egy tanítványt, Elizeust, aki szintén készséges, de előbb el akar búcsúzni a szüleitől.
Illésnek semmi kifogása ellene.
Érdekes, amit Elizeus itt tesz.
Egy marhacsapatért volt felelős, és ezt a csapatot levágja, és a hámfán megsüti. A búcsút a társaival ünnepli, és valószínűleg az apja is ott volt, mert ő is szántott. Talán még valakit elküldött az édesanyjáért is. Nem írja, de lehetséges.
Néhány dolog itt világossá válik. Egyrészt a búcsúztatás, sőt, ha úgy tetszik, a pazar ünneplés sem baj, ha valaki olyan szolgálatot vállal Isten országában, amely elviszi otthonról.
Másrészt Elizeus valóban maga mögött hagyta a régi életét. Megsemmisítette a munkaeszközeit, és ezzel szimbolikusan feloszlatta régi munkahelyét. Tehát valóban búcsút vett régi életétől.
Aztán elindult, követte Illést és szolgálta őt.
Hasonlóságok a szövegünkben szereplő három ember között
Az első és a harmadik tehát önszántából akarta követni Jézust, és mindkettőjüknek Jézus elmondja, hogy milyen bizonyos következményekkel jár, ha követik őt.
A másodikat Jézus arra kéri, hogy kövesse őt, de azt kéri, hogy előbb az apja temetéséről gondoskodhasson. Őt Jézus - szerintem - erre a temetésre küldi: "Menjetek és hirdessétek az Isten országának üzenetét!".
Hogyan képzelték el ők hárman a "tanítványságot"?
Azt hiszem, kissé korlátozott képük volt róla.
Jézussal akartak lenni, ami általánosságban igaz, de a mindennapokat is szerették volna figyelmen kívül hagyni, vagy gyorsan kipipálni, mint valami bosszantó dolgot.
Jézus Krisztussal akarunk lenni, ez általában helyes, és ma mindannyian bármikor Jézussal lehetünk, míg akkoriban a földi Jézus ezt természetesen még nem tudta lehetővé tenni.
De ma is fennáll a veszélye annak, hogy szétválasztjuk a tanítványságot és a mindennapi életet.
A tanítványság a gyülekezetben zajlik, különösen a gyülekezeti szolgálatokban, és a mindennapi életet valahogy túl kell élnünk .... de ennek nem így kellene lennie.
Jézus először a mindennapi életünkbe küld minket. Itt történik az első feladatunk.
De a tanítványság természetesen túlmutathat és túlmutat a mindennapokon.
Jézus már sok embert különleges szolgálatra hívott el, és ezek a szolgálatok nemcsak nehezek, hanem jutalommal is járnak.
De ez azt is jelentheti, hogy már nincs igazi otthonod itt a földön, és azt is jelentheti, hogy búcsút kell venned szeretteidtől. Jézus itt a szövegben megmutatja nekünk, hogy alaposan át kell gondolnunk az ilyen következményeket bizonyos szolgálatoknál.
Jézus azonban csodálatos ígéreteket is ad ilyen esetekre (Márk 10:29, 30; Újszövetség):
Minden következmény ellenére, amellyel természetesen előre tisztában kell lennünk, soha nem szabad elfelejtenünk csodálatos ígéreteit.
De ő soha nem terhel minket túlságosan, és ha bizonyos dolgokat nem tudunk megtenni, akkor is ott lehetünk vele, ahol vagyunk, és együttműködhetünk az ő országában.
AMEN